Legyen szó egy nehéz sportút láncos-csillogó végpontjáról, egy kiépített többkötélhosszas út bujkáló páros nittjeiről, vagy egy klín út magunk barkácsolta pókhálószerű standjáról, az egyik legmámorosabb pillanat minden mászás, minden kötélhossz történetében, amikor végre elhagzik a kiáltás: "Standoltam. Kivehetsz!" Ekkorra már mögöttünk a "kunszt", az utolsó pumpáló mozdulatok, nem számít, hogy mennyi erőtartalék maradt, vagy hányszor kellett beleülni. Fenn vagyunk, győzedelmesen, és--legalábbis átmenetileg--biztonságban, ebben a hosszban már nem fogunk esni. Az izmokban felhalmozódott tejsav az ereszkedés vagy a másodmászó biztosítása során észrevétlenül átalakul büszkeséghormonná ("Megcsináltam!"), és az akut csőlátás lassanként újra kinyílik a tájra. Jó helyen vagyunk, a lehető legjobb helyen!
Szép pillanat, de ki választja ezt a biztonságcentrikus parancsot egy adrenalintól fröcsögő mászóblog címéül? Egyébként is, nem úgy volt, hogy a csúcsra vezető út a lényeg, "der weg ist das ziel", vagy mi? Persze, persze, de ugyanakkor a standolás aktusa számomra cseppben a tenger: valahogy úgy viszonyul a mászás egészéhez, ahogy a mászás viszonyul az életem többi részéhez. Mikor csattan a csavaros karabíner, minden letisztul, elszáll a bizonytalanság, a kishitűség, a kétely, kiszorítja őket az elhatalmasodó eufória. Ugyanígy hullanak le vállaimról "az élet dolgai", a problémák és az esetlegességek, mikor mászni megyek. A stand elemei--ideális esetben--20+ kn szilárdsággal rögzítik törékeny lényem a sziklához, és a mászás, mint sport, hobbi, életforma, ugyanilyen szilárd kapocs köztem és a valóság közt. Lehetek bármilyen nagy vagy kicsi, fontos vagy jelentéktelen az élet más területein; nem számít, hogy honnan jövök és hova tartok, vagy egyáltalán tartok-e valahová. Mikor mászok, nem kérdés, hogy ki vagyok és mit csinálok, minden tiszta és egyértelmű. Standoltam, jó helyen vagyok, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.
